- Olyan furcsa hangok nélkül élni. De meg kell próbálni, meg kell próbáljam , hogy lásak , haljak, érezek újból. Ez itt egy kaszáló, tavasz van, de a pupillámba beleéget már valami sötét, talán maga a sötétség.
A szem a lélek tükre, sokféle színben tündököl az írisz, de középen mindenkinél ott sötétlik a szembogár, a kis ablak a világra. Ilonka, azaz Onka huszonhét éves, de bármikor letagadhatna a korából öt évet. Halványzöld szemeivel most az eget bámulja, de mindent lát kivéve a fellegeket. A kaszáló, ahol most a földön fekszik a nagyszüleié, ez a május elsejei programja, csak feküdni a földön, és relaxálni. Nem ártott volna ha tükörbe néz, akkor tudná, hogy mindaz amin átment annyira sokkolta, hogy a pupillája egészen kicsire összehúzódott .
Onka egy perc alatt ébren álmodó lett, látta magát amit egy kristályteremben van, és egy kristálygömbbe néz, látta amint a gömböl visszanéz rá egy zöld szempár, nem a sajátja, hanem azé a fiúé. Érezte amint valamibe szinte belegörnyed, és hallott egy hangot: „...mond ki a saját átkod”. Szerette volna kimondani: „Ebben a világban embernek maradi a legnehezebb...”, szerette volna kimondani, hogy csak azért is megőrzi az emberségét, de mintha gombóc lett volna a torkában, meg se tudott mukkanni.
