Újabban sokat álmodom az iskolával. Nem rémálmok, nincs bennük rettegés a felelettől, vagy a rossz jegyektől. Egyszerűen csak visszamegyek az iskolapadba valamelyik régi osztályomba, de olyan is volt, hogy egy teljesen új osztályba, ami közös ezekben az álmokban az hogy keresek valamit, vagy várok valamit magam se tudom mit. Csak úgy titokban érzem, tudom, mi az amit szeretnék. Többnyire mindegyik álmomban beszélgetek egy fiúval, valamelyik osztálytársammal, és már ép bimbózni kezd valami mikor felébredek, és onnantól kezdve ködös összefüggéstelen képeké halványul az állom. Csak egy tippem van miért álmodok újabban ilyeneket, túl szoros a párhuzam az iskolaévek és a jelenlegi életem között. Ugyan úgy hiába várom, hogy megkapjam a bizonyos valamit, amit egyszerűen csak tiszteletnek hívnak. A tanító néni tisztelettét hiába vártam gyerek ként, mert nem nekem jutott eszembe, hogy minden reggel negyedliter fris kávét vigyek neki, csak úgy ajándékba, mert volt merszem vitázni vele, hogy létezik hagymamag, és nem csak dughagyma. Ma haragszom rá, mert magamra is haragszom, hülyeség volt tisztelni egy olyan nőt aki negyedikben egy másik öreg tanító nő tanácsát követve ugyan de azt találta ki, hogy a büntetés legyen az, „fogd meg a lábujjadat nyujtot lábbal, és maradj úgy állva”. Ezek a legrégebbi emlékeim a „tiszteletet nem ismerő világról”, a több példát csak azért nem sorolok, mert félek nem érnék a végére.
Ma is úgy vágyom mások tiszteletére mint gyermek ként. Nagy hülyeség azt mondani, hogy a tisztelet és elismerés nem fontos, a legfontosabb mert senki se kér abból, hogy bármilyen szinten a méltóságába gázoljanak. Mi változott azóta, a kitartásom tanácstalanságba fulladt, ha kaptam is tiszteletet, csak úgy tudtam fogadni mint egy ki nem érdemelt ajándékot... pedig természetes kéne legyen, röhej,... ennyire torz a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése